A sertéstartók zöme az utóbbi nyolc! évből csak két évben tudott! nyereséget realizálni, ami nagyjából igazolja is az egyáltalán nem kívánatos négyévenként valószínűsíthető „piaci sertésforgót”. 2002 után 2006-ban volt kedvező a sertéspiac és értelemszerűen az idei év már rosszul indult. Az sem mindegy a tartók számára, hogy az önköltségük felett 5 %-al vagy alatta 10 vagy 20 %-al tudnak értékesíteni, mert akkor a többéves egyenleg is komoly veszteségbe megy át. Európa-szerte esett idén márciusban a sertés ára, mégpedig 1,25 €/kg-ról 1 €/kg-ra, ami a nyugati termelőknek még nem jelent veszteséget, de a magyaroknak a 245 Ft/kg-os ár már igen, ami elsősorban a Forint túlértékeltségéből adódik. Persze ha 282 Ft-ot érne 1 €, akkor még nem okozna veszteséget, mint ahogy erre is volt már példa. A kisebb családi gazdaságok ma 250-260 Ft/kg-os önköltség körül dolgoznak, míg a nagyobb gazdaságok ennél 10-20 Ft-al magasabb...

.. szinten, mert magasabbak a költségeik. 280 Ft/kg-os sertésár mellett az ágazat 30-40 %-a már nyereséget könyvelhetne el – becsüli az éppen aktuális sarokszámokat Sákán Antal a Magyar Sertéstartók Szövetségének elnöke, aki maga is vállalkozó – természetesen sertéshizlaló – és erősen érintett kalocsai családi vállalkozásban működő sertéstelepük ! révén a jelenlegi nem túl jó kilátásokkal kecsegtető helyzetben.

Elnök Úr! Miért visszatérő jelenség Magyarországon, hogy a világpiaci ármozgások begyűrűzésekor a hazai feldolgozóknak nagyon drága ellenkező esetben a termelőnek pedig nagyon alacsony a sertésár, amitől mindkét fél szenved, a belső piac pedig összeomlik?

Egyszerű példát mondok, miszerint Dániában a leghatékonyabbnak mondott sertéshizlaló szövetkezet a Danish Crown taggazdaságainak saját bevallása szerint 9-9,5 DKK/kg önköltségen állítják elő a sertéshúst, ami 33 Ft-al számolva 300 Ft/kg körüli önköltségi ár. Zsargonnal azt mondhatnánk, hogy ez egy dolog! Csak mögötte ott áll az a feldolgozó, amelyik ebből az alapanyagból állít elő 10 €/kg-os karajt és 8 €/kg combot exportra. Emellett az év végén annyit oszt vissza – 20-30 Ft/kg-ot, ha kell – a termelőinek, hogy ők is nyereséggel zárjanak. Vagy emellett, még közvetve garanciavállalással hozzájárul a termelői beruházásokhoz, a 20-30 éves futamidejű hitelfelvételekhez, ami a hatékonyabb termelést, a tenyésztést, a marketinget alapozza meg. Nos, ez a hosszú távú és kölcsönös előnyökön nyugvó együttműködésnek már egy magasabb szintje, ami idehaza nem működik. Pedig ezt hívják piacépítésnek és működtetik ott, ahol szintén drága az energia, a takarmány stb.

A jövedelem jelentős része ott a feldolgozóiparban van, a 17.000 dán termelőt nem veti fel a pénz, de jól megélnek, mert a kölcsönösség alapján a rendszer olyan, hogy életben tartja őket…Ezt, az 1870-től épített rendszert aligha lehet utolérni, hiszen még csak nem is törvények, hanem szokásjog alapján működik. Tanulni azonban sokat lehetne belőle…

Ez kétségtelenül nagy biztonságot jelent a dánoknak, de mi lesz a magyar termelők és feldolgozók kapcsolatával, amely minden évben kiszámíthatatlanul változik, miközben külföldi sertés érkezik nagy mennyiségben az országba?

Kétségtelen tény, hogy érkezik jelentős tételben lengyel – ún. dömping – sertés, amelyet részinformációk öveznek, hiszen csak a kedvező – 210-220 Ft/kg-os – árát említik, azt már nem, hogy ez zömében 50 %-os színhústartalmú kevert, háztáji sertés. De érkezik mellette 1,04 – 1,06 €/kg-ért 56 % színhús tartalmú is, ami élően 256 Ft/kg helybe szállítva. Ugyanakkor a magyar termelő ugyanebben az időszakban április elején ennél kevesebbet kapott legalább 10 Ft/kg-al a hasonló minőségű sertéséért. Egyébként pedig nagyon nehéz követni termelőként a hazai húsiparok felvásárlási gyakorlatát, de biztosan vannak mögötte üzletpolitikai meggondolások is. Egy dolog azonban aligha fordul elő nyugaton, mégpedig a feldolgozó nem üzen a termelőknek, hogy milyen önköltségi áron állítsák elő a sertést, ami idehaza bizony előfordul a sertésár-vita hevében…

A magyar sertéstartók versenyhátránya köztudott uniós társaikkal szemben. Látni-e némi közeledést e tekintetben, vagy továbbra is körhátránnyal kell versenybe állni?

A 150 millió sertést mozgató európai sertéspiac a kereslet-kínálat szabályai szerint működik, a kisebb önköltséggel dolgozó termelők túlélik a nehéz időszakokat a nagyobbal dolgozók lemorzsolódnak. Utóbbiaknál, ez származhat technológiai fogyatékosságokból, betegségekből adódó többlet költségek miatt, lehet menedzsmentfüggő és lehet – egy magyar sajátosságnak számító – termőföld hiányhoz kötődő probléma is. Ez utóbbi azt is jelenti, hogy mivel a sertéstartónak többnyire nincs földterülete, nem tud olcsóbb – önköltségen előállított – terménnyel etetni és földalapú támogatáshoz sem jut hozzá, ami óriási versenyhátrányt jelent. Pl. egy belga sertéstartó farmer megkapja a 70.000 Ft/ha körüli támogatást, ami az abraktakarmány fedezetét jelenti a hizlalásnál. Ezek után persze, hogy kibírja az 1 Euro/kg-os árat akármeddig is tart a dekonjunktúra. Magyarországon, amikor olcsó volt a gabona nem volt nagy gond, de a 3.500! Ft/q-ás kukorica már más lépték. Lassan bekerülünk ugyanabba az abrak takarmány! költségrendszerbe, mint a nyugatiak de ez még közel sem jelenti azt hogy az egyenlő versenyfeltételek felé is araszolnánk…

A sertéspiaci anomáliákat erősen befolyásolja ilyen kiélezett helyzetben a magyar fizetőeszköz pozíciója is, amit bizony elég nehéz prognosztizálni. Lehet-e egyáltalán valamilyen összefüggésben gondolkodni akkor, amikor nagy létszámú hízót állít be a termelő?

Bizony termelő legyen a talpán, aki akár csak jóslásokba is merne bocsátkozni. Mert amikor 1 €/kg a sertés ára az lehet 240 Ft, de lehet 300 Ft közelében is. A 240 Ft biztosan nem jó, mert erősen húzza be az importot, ugyanakkor sem a premixek sem a szója ára nem csökkent az erős Ft hatására. A 300 Ft közeli Euro-t bizonyára üdvözölnék a sertéstartók, és a feldolgozók is jól járnának, mert a $-ban fizető piacaikról jól forogna vissza a pénz.

A sertéstartó, amelyik saját földjén előállított gabonából etet, a legújabb genetikával, a legjobb technológiával, a legoptimálisabb beruházásokat – 3,5 %-os még  2002-ből a gazda hitelből! származó kamattal – megvalósítva, szinte éjjel-nappal családi gazdasági környezetben dolgozva, 250 Ft/kg önköltség alatt nem képes előállítani ma a sertést. ! Amikor! ezt alaposan átgondolja egy nyugodt pillanatában, akkor úgy dönthet!, nem csinálja tovább a mai felvásárlási árakon a sertéshízlalást. Vagy a családi gazdaság bomlik, mert el kell mennie valakinek dolgozni a megélhetés érdekében.

A nagy sertéstartó gazdaságok némelyike szintén hasonló válaszút elé kerül, csak ott más döntés születik, mégpedig a hitelező pénzintézet részéről, elindul a felszámolási eljárás. Azért mert a termelő nem tud törleszteni, a bank nem akar tovább hitelezni, nem látja a pénz megtérülését, sem a 8-12 %-ig felfutott kamatok fizetésének esélyét, mert nem látja a nyereséges vállalkozást. Az elmúlt egy év nyeresége nem téveszt meg egy rutinos pénzintézetet, különösen, ha az idei év négy hónapjában csak veszteségtermelés folyik...

Várható-e reálisan a magyar sertésállomány növekedése a következő időszakban, vagy csak a szaktárca reményei között szerepel? Hogyan befolyásolja mindez az import  behozatalt, és milyen mennyiségben lehet számítani a növekedésére?

 A 2007 évtől esedékes környezetvédelmi előírások betartása a sertéstelepeken, a csillagos égig felfutó magyar takarmányárak, az állattartók földhöz juttatásának megoldatlansága, valamint a szervezetlenség a beszerzési és értékesítési oldalon, mind óriási hátrányt jelent, és egyben előrevetíti az állatlétszám további stagnálását vagy csökkenését. A jelenlegi 3,5 millió éves hízósertés éppen a magyar belső fogyasztás mennyiségét fedezi, exportra tehát nem jut. Következésképpen megindult az import, és egyre inkább teret nyer. Van olyan vágóhíd, amely 80-100.000 sertést vág egy évben és emellett ennek a mennyiségnek kétszeresét importálja értéktelenebb darabolt áruként – lapocka, fejhús stb.– amiből feldolgozott termék készül. Ez a konstrukció kiválóan alkalmas arra, hogy a kereskedőknek – az elvárásnak megfelelően – egyre olcsóbb ajánlatokkal tudjanak szolgálni. Ezzel átadjuk a teret idehaza a külföldi eredetű alapanyagoknak, amit a dán és angol tulajdonú vállalkozások vezérlése alatt állítanak elő éppen Lengyelországban. A nyomás gyakorlás a nagy európai cégek részéről óriási a termék értékesítése érdekében a multinacionális élelmiszer láncokra, amiből szép számmal van idehaza, és ki is veszik részüket a hús és húskészítmény feleslegek értékesítéséből.

Összefoglalva a magyar termelő versenyhelyzete tehát romlik, a beözönlő alapanyagok és a kedvezőtlen Euro árfolyam alakulás miatt is !!.

Az állattartók földhöz juttatása milyen módon képzelhető el, és valóban megoldást jelentene-e, milyen jótékony hatással lenne a sertéságazatra?

Ha a mai magyar kormányzat a mezőgazdasági tárca javaslatára a Nemzeti Földalappal karöltve úgy határozna, hogy pl. egy 200 kocás sertéstelep részére felajánl 200 ha földterületet, megkönnyítendő a takarmánytermelést és a földalapú támogatáshoz való hozzáférést, az garantáltan forradalmasíthatná a hazai sertéstartók tevékenységét. Részben, mert versenyhelyzetbe!! hozná őket a külföldi versenytársaikkal, továbbá látványosan növelné a hazai sertéslétszámot, és minden bizonnyal az ágazat eltartó képességét is. Az sem lenne baj, ha nem a telep mellett lenne a föld, mert azt már cserékkel földbérleti konstrukciókkal és kis leleményességgel megoldható lenne. Ha nem születik ilyen megoldás, akkor marad az áldatlan helyzet, a drága takarmány, az etanol gyártók mellékterméke – amely a nedves etetésre való költséges áttérést követelne – és az ágazat csendes további süllyedése. Mert a hazai telepek állapota egy nyugatihoz képest siralmas, a technikai, környezetvédelmi stb. fejlesztések elmaradtak, a fajlagos takarmány felhasználás pedig legalább ½ kg-al magasabb. Amíg olcsóbb volt a gabona, addig lehetett kompenzálni a mennyiséggel a minőséget, de ez is megszűnt…

Más erkölcsi visszásságok is terhelik ma a sertés-vertikum szereplőinek egymás közötti viszonyát, hiszen a kereskedelem köztudottan minden körülmények között nagy nyertese a sertés biznisznek. Meg tudná ezt erősíteni?

A termelők nagy valószínűséggel négyévente nyereségesek, ritkán nullszaldósok és máskor veszteségesek. A feldolgozók saját bevallásuk szerint 1-2 % hasznot realizálnak, ami konstans. A magyar kereskedelmi gyakorlatban azonban nem sok minden változott az utóbbi évtizedekben, hiszen éppen úgy hasított félsertést – tőkesertést amit ők „szétszednek” – fogadnak ma is mint korábban, most éppen 480 Ft/kg-os áron. De, nyugodt lelkiismerettel állítom, hogy olyan bontott sertés részt nem látok, amit ez alatti áron kínálnának. A csontos rövidkaraj 999 Ft/kg, az oldalas 700 Ft/kg, a comb 850 Ft/kg stb., és a teljes mennyiség egy héten belül elfogy. Ez azt jelenti, hogy legkevesebb 50 % nyereség tartammal értékesítik a félsertést a bontást követően, ugyanakkor az árát 60 vagy 90 napra fizetik ki a húsipar részére. A fizetés gyakorlata pedig tovább gyűrűzik a termelők felé…

Ezzel szemben a nyugati húsos gyakorlatban már régen eljutottak a darabolt sertés értékesítéséig, amiből a magyar piacra leginkább a telített zsírsavakban gazdag, kevésbé egészséges lapocka jut, amivel nem akarja a nyugati húsforgalmazó gyengíteni a saját tőkehús piacát.  

Milyen lehetőség kínálkozna a magyar sertéstartónak arra, hogy jobb árakat érjenek el a feldolgozóknál? Mert kívülállók számára nem látszik az, hogy valamiféle összefogás, közös érdek vezérelné a termelőket, kivéve egy-két nagy szövetkezést, termelői csoportot.

A Magyar Sertéstartó Szövetsége elnökeként, sertéstartóként is elmondom, és üzenem a termelőknek, hogy ha eredményesebben akarnak dolgozni, felvásárlási kiszolgáltatottság nélkül, akkor valahova tartozniuk kell, ha jobb árakat szeretnének elérni. Nem kell odaadni kilátástalanságot tapasztalva a sertést 190-200 Ft-ért, mert annál az többet ér. Szerveződni kell, álljanak össze, alkossanak termelői csoportot – ami ráadásul még uniós támogatást is élvez, ha módszeresen intézik – de valakinek fel kell vállalni az ügyek intézését. Ha ez sikerül, létrejön egy nagyobb termelői csoport, amelyik eljut a heti 1500-2.000 sertés eladásáig ott  már megváltoznak a viszonyok. Megváltozik a tárgyalási pozíció, és előbb-utóbb ez az árak emelkedésében is megnyilvánul. Ma 26 sertés termelői csoport működik az országban, amelyből 17 a Sertéstartók Szövetségének alapító tagja.

A sertéságazat kiútkeresése természetesen napirendi kérdés, és elmondható, hogy a tagság optimizmusa töretlenül e tekintetben. Sőt felfedezhetők korábban nem tapasztalt jelenségek, amelyek az összefogásra, a közös cselekvésre és fellépésre irányulnak.

Hogyan jellemezné a pillanatnyilag kialakult helyzetet egy nyereséges év után? Önt hallgatva úgy tűnik,  hogy lassan optimizmust ébreszthet a termelőkben az önszerveződés gondolata, ami az ágazat elmozdulását jelentheti!?

A húsipar importál, a magyar termelő veszteséget termel és beszorul a saját sertésével, a kereskedelem nevet, mert elteszi az ágazati nyereség nagy részét, miközben arra törekszik, hogy minél olcsóbb termékekkel szolgálja ki a mérséklődő vásárlóerő okozta igénytelenebb keresletet. A legnagyobb vesztes a vertikumban a termelő, ehhez nem férhet kétség. Ezért kell működésbe hozni egy, a termelők akaratából, pozitív hozzáállásával egy új erőelven működő rendszert az első magyar sertésértékesítő gazdasági szervezetet / kft-t,szövetkezetet vagy Rt.-t,/!!! amely képes heti 20-30.000 sertés együttes értékesítésére !!!és átadására. Ekkor lesz majd változás, mert ezt a magyar sertésmennyiséget egy magyar tárgyalópartner kínálja és csak vele lehet megegyezni a magyar alapanyag érdekében. Tudott dolog, hogy a magyar alapanyagból készült termék a Távol-Keleten prioritást élvez, mert más, jobb, mint a többi. Jobb az íze, más a telítetlen zsírsav tartalma, emiatt!! más lehet!!!a fűszerezése, másképpen kell sütni stb., s éppen emiatt keresik. Gyakorlatilag 1-1,5 millió sertést lehetne a mai állományméret mellett ezzel a rendszerbe foglalt marketing módszerrel felkínálni évente.

Ekkor viszont az ár is sokkal fontosabb kérdéssé lép elő mindkét fél számára, amit akár a holland-német átlagár az ún. ZNP/ német árfigyelő /!! ár közvetlen közelében lehetne kialakítani a fuvar költségek figyelembe vételével. Szóval a lényeg, hogy új helyzet teremtődne, amiben a magyar termelő és a magyar sertés lenne a főszereplő, az üzlet tárgya és nem mellesleg a termék öregbítené a kedvelt magyar termékek hírnevét a világban.

Van erre példa, hiszen Ausztriában már túl vannak ezen az átalakuláson. Összefogott a termelő és feldolgozó annak érdekében, hogy a termék nyomon követhető, a folyamatok átláthatók, a feldolgozás pedig hatékony, és a termék jó minőségű legyen. Az osztrák fogyasztó pedig keresse a saját jól ismert nemzeti terméket, amiben nem csalódik. Hasonló hazai megoldásra van szükség, ami egyféle megoldást jelenthetne a problémák megoldására!!!, de ehhez összefogásra van szükség !!!! Amennyiben az összefogás a termelői oldalon megtörténik, de ezt a magyar húsipar nem akarja akceptálni, abban az esetben a termelőknek saját tulajdonú vágókapacitásban kell gondolkodniuk. Ehhez az első lépések már megtörténtek, az erre vonatkozó tanulmány már elkészült. Egyedül ez lehet a garancia arra, hogy a magyar fogyasztó asztalára magyar sertéshús- nyomon követhető, biztonságos, első osztályú!!- kerüljön.!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

A magyar paraszt mindig is túl óvatos volt a közös szerveződések tekintetében, szívesebben vállalt mindent egyedül éppen amiatt, hogy ne kelljen senkivel közösködnie. Nem tart attól, hogy él még a génekben ez a régi beidegződés?

Aki sertéstartással foglalkozik, már minden rosszat átélt az elmúlt 17 évben, ami csak előfordulhat szakmai értelemben. Nincs más választása, túl kell lépnie már azon a kurucos mentalitáson, ami eddig jellemezte és együtt kell gondolkodni, tenni a közös érdekek miatt, amire most jó esély látszódik !!!! A legnagyobb kockázat a szürkeállomány ésszerű átállításában rejlik, hogy megérti-e a túl nagy termelő és a kicsi is ugyanazt a tézist, miszerint mindegyikük termelésére, állataira egyformán szükség van az új életképes rendszer beindításához. Ha ez az áttörés sikerül, akkor működő rendszer jön létre, ha nem, akkor marad minden a régiben. Európában ugyanis mindig lesz olcsó sertés a túlpörgetett tenyészetek révén,-lásd Spanyolország vagy Lengyelország!!!- vagy a brazil sertés révén, ami a piacot bármikor alaposan megzavarja. De erről ne is beszéljünk…

Érdemes talán egy kicsit nosztalgiázni, és elemeire szedni a ’80-as évek jól működő sertésvertikum-modelljét, amikor évi 8-10 millió sertést jól szervezetten meghizlaltak és feldolgozottan vagy hasítva jó piaci áron zökkenőmentesen értékesítettek. Lehet, hogy saját korábbi gyakorlatunkból ismét profitálhatnánk?

Persze visszatekinthetünk negyedszázadra itthon is, hiszen amikor még működött a sertésvertikum, akkor az egy remekül kitalált rendszer volt, ahogyan a kukoricatermelés is. Alappillérei voltak a föld, a megtermelt gabona, és a hatalmas orosz piac. A részletek pedig szintén fontosak, hiszen az állattenyésztő gabonához jutott önköltségen a saját szövetkezetéből, jó genetikai alapokon és kiváló technológiával meghizlalta a sertést, a piac pedig tárt karokkal fogadta hasított félsertést, vagy feldolgozott formában, korlátlan mennyiségben. Ma éppen a rendszerszemlélet hiányzik, ami a kohéziót jelenti szereplők között. Nem szégyen a régi működő rendszerből azokat az elemeket kiszedni, amitől az működött. Nos, tehát a tanulság az lehet, hogy kell a föld az állattartóknak, hogy olcsóbban tudjanak takarmányhoz jutni, mint a szabadpiacon. Aztán, túl kell lépni a régi szemléleten, az önzésen, együtt kell gondolkodni, majd pedig szövetkezni, a cél – a sertésvertikum felemelése – érdekében. Dániában 17.000 profi termelő dolgozik egyetértésben, Ausztriában 65.000 kistermelő teszi ugyanezt. Magyarországon a termelői kör 4,5 %-a produkálja a sertéslétszám 70 %-át – 2-2,5 millió db-ot – ami mindössze 130 vállalkozás. Ez azt jelenti, hogy 130 embernek kellene leülni, eldönteni és egyben megoldani a magyar sertéstartók problémáit. De lehet, hogy a 40 legnagyobb vállalkozás vezetője is megtehetné már hasonló eredménnyel ugyanezt. A kérdés már csak az, hogy mire várunk?…

Nagy Zoltán